Ezen a napon tapétázták anyukámék a gyerekszobát. Most gyerekszobába alszunk, amíg kész nem lesz az új hálónk. :)

Megvallom őszintén szerintem kicsit megerőltettem magam, mert mászkáltam reggel 7-től 11-ig, aztán elkezdett nagyon fájni a nem tudom mim, belül. Úgyhogy onnantól nem engedtek dolgozni. Nagyon rossz érzés ülni és nézni, ahogy mások dolgoznak. Én nem ilyen vagyok. Még rosszabb, hogy anyukám mos nálam ablakot.

Aztán másnap sem voltam túl jól, mert alig bírtam átsétálni anyuékhoz, már a hídtól egyre inkább fájt megint ugyanaz ami előző nap is. :( Szóval mindkét nap bőgtem, mert utálok tehetetlen lenni. Igaza lehet, az orvosnak, hogy jobb helyem lesz a kórházban, mert ott nem csinálhatok semmit, itthon meg úgysem tudnám megállni...

Rettenet szar érzés, hogy nem tudok gyalog elmenni a plázáig vagy az üzletekig. Sajnos egyre többet lesz szükségünk anyósomék segítségére, vagyis az autóra. Bár a héten megígérte nagybátyám, hogy ő is segít. Pedig 1-2 napja még azon morfondíroztam, milyen jó lenne Tatán a tóparton sétálni egyet még mielőtt be kell vonulnom a "börtönömbe".

A férjemnek kötelező túlórája volt a munkahelyén, így ez a hosszú hétvége neki nem a pihenésről szólt, és nem is az itthoni felújításról. Este 6-tól reggel 6-ig dolgozott. A legnagyobb baj ezzel meg az, hogy nem tud 3 felé szakadni. Mert hát muszály neki dolgozni a munkahelyén, a mamához kéne menni lassan kertet ásni és itthon sem tudjuk addig elkezdeni a járólapozást, amíg nem vettük meg az anyagot meg hát neki is itt kell lenni, nehogymár egyedül csinálja a rokona. A mamával kapcsolatban nagyon lelkiismeret furdalásom van, mert hát senki más nem tud segíteni neki, de most ki kell várnia. A kötelező túlóra, az kötelező.
 

Hamarosan jövök képekkel is a gyerekszobáról, a babakocsiról, meg már teszek fel egy pocakos képet is végre. :)