Bezárok.
Hosszú gondolkodás után arra jutottam, hogy megszüntetem ezt a blogot minden egyes bejegyzésével együtt. Ezt itt így már nem tudom folytatni. De úgy érzem, aki eddig olvasta, megérdemli, hogy válaszokat kapjon és tudja miért döntöttem úgy, hogy itt a VÉGE.
Már egy hete bent feküdtem a kórházban, éppen hogy feltettem ide a képeket és a következő napon készültem, hogy bejegyzést írok a kórházi létről. Naponta ellenőrizték a fiúk szívhangját, ami rendben is volt egészen hétfő délutánig. Ekkor a szülésznő nem találta az egyik babám szívhangját, ezért ultrahangot csináltak egy dokival. Nyugtatgattak, hogy ne ijedjek meg, semmi baj nem lesz, biztosan csak úgy fekszik, hogy nem lehet érzékelni. Aztán egyszercsak komolyabb lett az orvos hangja. Azt mondta, sajnos rossz hírt kell közölnie és felém fordította a monitort. Mutatta, hogy az egyik gyereknek dobog a szíve, a másiknál viszont semmi mozgást nem lehet látni. Nem hittem el. Lefagytam, a könnyem sem kezdett el folyni. Csak arra gondoltam, ez nem lehet igaz. Biztosan téved.
Másnap délután 1 órakor (terhességem 32. hetében) császármetszéssel hoztam világra két kisfiamat. Ekkor derült ki, hogy az egyik babának a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór és e miatt fulladt meg.
Zalán 1950g-al és 42 cm-el látta meg a napvilágot. Rögtön inkubátorba tették, nem is nézhettem meg. Egy hónapot töltöttünk a kórházban, ebből 2 hétig zárt és 2 hétig nyitott inkubátorban volt. Nehéz volt, mert ott maradtam szülés után gyerek nélkül. Míg másnak hozták szoptatni a gyerekét (van akinek kettőt is), én két hétig csak egy üvegen keresztül nézhettem naponta 2-3 alkalommal a kisfiamat. A pszichológus azt tanácsolta, hogy legyek erős, mert ha kiborulok, nem lesz tejem és Zalánnak is arra van szüksége, hogy érezze számíthat rám és az anyukája nagyon szereti őt.
Szerencsére ma már itthon vagyunk és a súlya már meghaladta a 3 kg-ot, hossza pedig 49 cm. Nagyon nyugodt, jó kisbaba. Imádjuk őt és mindent megteszünk, hogy érezze számíthat ránk. De még mindig gyászolok és nem tudom mikor fog elmúlni ez az érzés. Talán soha. Mások előtt erősnek mutatom magam, de ha egyedül vagyok sokat gondolok rá, újra meg újra felteszem a kérdést: Miért történt mindez? Persze tudom, hogy nincs válasz, de nehéz elfogadni a megváltoztathatatlant. Hogy igazságtalan az élet. Hogy mások, akik nem vigyáznak magukra és dohányoznak meg nem szednek vitamint és nem járnak orvoshoz, azoknak miért születik egészséges gyerekük. Én mindent megtettem amit lehetett és mégis ilyen szörnyűség történt.
Nemsokára jelentkezem és közzé teszem itt az új blogom elérhetőségét, mert szeretnék tovább írni Zalánról, hogy a barátok és rokonok olvashassák és láthassák a fejlődését.
Új lapot nyitok az életemben, de soha nem feledem az elveszített kisfiamat. Zalán, ha elég nagy lesz majd, neki is elmesélem, hogy nem volt egyedül és 32 hétig a tesójával játszott a pocakomban.
