Egész héten borongós idő volt. Hol esett az eső, hol kicsit kiderült az ég, de csaknem akaródzott az időjárásnak megjavulni. Mire péntek lett, egyre többször bújt elő a nap a felhők mögül, és már-már kezdtünk megnyugodni, hogy talán szombaton, a mi nagy napunkon is jó idő lesz. Mindenre fel voltunk készülve, de azért reménykedtünk, hogy engedi az időjárás, hogy egy pár órát a szabadban is fényképezkedhessünk.

A reggelünk nagyon jól indult. A leendő férjemmel kettesben mentünk el a menyasszonyi tortáért és a megrendelt aprósüteményekért. Nem mertem másra bízni ezt a feladatot. Bár, azaz igazság, ha lehetett volna, inkább mindent egyedül csinálok. Nem szeretek semmit másokra bízni. Nehéz helyzet volt, hogy hagyjam magam körülugrálni, és én csak a vendégekre koncentráljak. Szóval a sütiket elvittük a lagzi helyszínére, ahol aztán anyukámék átvették tőlünk a további szervezést. Ők terítettek meg és készítették elő a helyet a bulira, amit már előző nap közösen feldíszítettük.

Az én további dolgom pedig a fodrásznál folytatódott, ahol rengeteg időt töltöttem el, már kezdtem félni, hogy nem érek időben a sminkeshez és lekésem a fényképezést is. De legalább addig sem láttam ki az ablakon, mert akkor aztán még jobban izgulhattam volna, hiszen csöpörgött az eső és fújt a szél. Nem éppen kinti programhoz való idő. Mikor a kozmetikushoz indultunk már ez is dühített. Mire ott végeztem, már mindenki úgy gondolta, nem érdemes elindulni a fotózásra. Persze nem a késés miatt, hanem a szemergő eső miatt. Úgy döntöttünk, azért még megvárjuk milyen lesz a helyzet mire felöltözöm. Hazamentem az összekészített ruhámért és kiegészítőkért, majd kivittek anyukám öccséék a közeli faluba ahol laknak. Mert úgy döntöttem, hogy náluk szeretnék öltözködni. Nem terveztünk kikérőt és nem akartunk semmi felhajtást az esküvő előtt. Talán ha élne még a nagyapám, akkor náluk lett volna egy másik közeli faluban megtartva az esküvő, és a helyi iskolában a lagzi, ahogyan arra vágytam. Akkor beleegyeztem volna, hogy legyen kikérő meg mulatság és a többi. De így, hogy édesanyám is, nagymamám is egyedül vannak már és a nagyszülői házat el kellett adnunk. Ráadásul én már a leendő férjemmel a saját közös lakásunkban élek, nem láttam értelmét, hiszen kitől és hogyan kértek volna ki. A családomnak csak az öcsém és anyukám öccse maradtak a férfi tagjai. Igen, hát ez a szomorú része a dolognak, de ez is hozzá tartozik.

Felöltözésem után, mikor minden kis apró részlet a helyére került, értem jött a leendő férjem és a testvéréék, hogy azért mégiscsak (természetesen a nagybátyámékkal együtt, hiszen az ő felesége készítette a fotókat) menjünk ki a szabadba és próbáljuk meg azt a fotózást. A közeli kis városban, amit a tavak városának is neveznek, van egy nagyon szép angol parknak nevezett hely. A környéken a legtöbb pár itt készítteti el a fényképeit. Viccesek lehettünk, mikor megérkeztünk az esernyőinkkel, először csak fák alatt fotóztak minket, míg szemergett az eső, majd egyszer-egyszer el is állt. Ekkor már kicsit felszabadultabban tudtunk mozogni a parkban. A két kis koszorúslányom közül a kisebbik a párom nővérének a lánya, a nagyobbik pedig anyukám öccsének a lánya. Igen, ez megint egy érdekes dolog a mi életünkben, hogy anyukám és az öccse között 15 év korkülönbség van. Köztem és nagybátyám között csak 6 év, ráadásul az öcsém is pont 6 évvel fiatalabb nálam. Szóval joggal gondolhatják kívülállók anyukám öccsére, hogy az én bátyám vagy éppen az ő gyerekeire, ha velem vannak valahol, hogy az én gyerekeim. Hiszen 28 évesen már simán lehetne egy 7 éves lányom és egy 4 éves fiam. Jól elszaladt az idő, úgyhogy innen rohanni kellett a házasságkötőbe, mert egy fél órával előbb meg kellett jelennünk.

Folyt. köv.