Már a nyáron elhatároztuk a párommal, hogy készen állunk arra, hogy szülő váljon belőlünk. Ezért is döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk. Számomra fontos volt, hogy a gyermekem/gyermekeim apja a férjem is legyen. Nem tudom miért, nevezhetjük ezt ósdi felfogásnak is. Nem is rejtettük véka alá, hogy milyen okból köttetett ez a házasság, azon felül, hogy 9 éve együtt vagyunk és szeretjük egymást, de eddig nem tartottuk fontosnak, hogy ezt hivatalos formába öntsük. Az ismerősök, rokonok jöttek rögtön a jó tanácsaikkal, hogy időben álljunk neki a baba projektnek, mert hát kb. minimum 6 hónap, mire sikerünk lesz. Én persze mindent elhittem, de azért reménykedtem, hogy hamarabb sikerülni fog. Sosem hittük volna, hogy végül elsőre mindjárt két gyermekünk is lesz. Nem dicsekedni akarok ezzel, egyszerűen csak elmesélem a csodát, ami velünk megtörtént.
Mint mindennek, ennek is úgy álltam neki, hogy „Adj Uram, de rögtön” – ahogy szoktam. Szóval, utána olvastam, hogy mivel tudom segíteni célom elérését. Szorgosan számolgattam az ovulációmat és vásároltam a terhességi teszteket. Persze már egy héttel a tesztelhetőség előtt éreztem szédülést meg émelygést és ami a legnagyobb baj, ezt fennhangon el is újságoltam mindenkinek. Így történt, hogy a kolléganőim már bolondnak néztek és azt tanácsolták, ne éljem bele magam ennyire, mert nagyot fogok csalódni. Amikor elérkezett az ideje a tesztelésnek, szintén türelmetlen voltam és mivel nem mutatta ki rögtön, majdnem feladtam a reményt. De egy kis idő múlva, csak megjelent az a két csík. Hihetetlen boldog lettem és persze a párom is. Már azon a hétvégén nem mentünk a szüleihez, mert féltem a toxoplazmózistól és nem akartam a macskáik közelébe se menni. Nehéz döntés volt ez, sokszor éreztem rosszul magam e miatt, mert hát karácsonykor is jó lett volna velük ünnepelni. De sajnos nem lehetett. Lehet, hogy túlaggódom ezt a dolgot, de inkább, minthogy baj legyen.
Azt hittem, a pozitív teszt után, már kedvesebbek és optimistábbak lesznek az emberek a környezetemben, de tévedtem. Továbbra is csak azt hajtogatták, hogy ez még nem biztos és ne éljem bele magamat…
Ráadásként a nagymamám felhívott, hogy a hétvégére szüksége van a segítségünkre, mert meghozták a tüzelőt és be kellene pakolni a tárolóba. Nagy kérdések: Szabad-e nekem fát rakodni? Most mi legyen? Kitől kérjek tanácsot? Végül úgy döntöttem, hogy el kell áruljam anyukámnak és a nagyszülőknek is, hogy valószínűleg kisbabát várok ezért nem tudok olyan sokat emelni. Attól függetlenül segítettem a fa rakodásában, csak éppenséggel kevesebbet emeltem, nehogy megterheljem magam.
Szóval ez is közrejátszott, hogy egyre több és több embernek árultam el, pedig csak a negyedik hónaptól szabadott volna.
Mikor végre elérkezett az idő, hogy elmehessek a nőgyógyászomhoz és megbizonyosodjunk a ultrahang segítségével is arról, hogy valóban babát várok, már úgy éreztem, most itt lesz a bizonyíték és már nem mondhatják, hogy ne éljem bele magam. Persze ezzel sem lettem előbbre, rá kellett ébredjek, az ő szemükben majd csak az első 3 hónap után lesz ez a terhesség elfogadott. Nem érdekelt, ekkor már nem törődtem a véleményükkel. Tudom, én szúrtam el azzal, hogy elmondtam. Nem szabadott volna megosztanom velük, de hát már nem volt mit tenni. A lényeg, hogy mi a férjemmel nagyon örültünk annak a pici életnek, ami a pocakomban kezdett fejlődni.
Íme az első ultrahang kép:
