Nemrégiben volt a névnapom. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy itt és még sok helyen nem tudják a „becsületes” nevem. De igen, ez egy jó téma. Kit hogyan hívnak…
Ő bemutatkozott a teljes nevén. Én erre megkérdeztem, hogy hogyan szólíthatom. A következő választ kaptam: „Ahogyan Te szertnéd.” Nem értettem. Megkérdeztem, hogy általában hogyan szokták szólítani. Erre ő elmondta a nevének 1-2 becézési formáját, és még más egyéb becenevet is felsorolt. Elmodta, hogy hogyan nem szereti ha szólítják, de innen tovább rám bízta, hogy melyiket választom a sok becenév közül. Persze választottam aztán, de furcsának találtam elsőre.
Majd később, hetekkel később elgondolkodtam valaki másnak a nevén. Végül oda lyukadtam ki, hogy hát igen: Engem hány helyen hány féleképpen szólítottak már.
Édesanyám egyetlen nevet adott nekem születésemkor, mégis már egy-egy közösségi portálon is 2 keresztnévvel szerepelek mert a barátaim másképpen szólítanak. Ez érdekes. Ahány barátom, vagy családtagom van szinte annyi féleképpen szólítanak meg. Az évek során rengeteg nevet kaptam. Ennek okaként azt tudom megjelölni, hogy minden embernek mást és mást jelentek az életében. A már említett ismerős hölgy is hasonló okokkal magyarázta, hogy miért nekem kell eldöntenem hogyan szólítom őt. Mert ebből kiérződik, hogy hogyan viszonyulok hozzá. Vagy valami ilyesmi. (Például egy barát vagy barátnő nem fog „Cicám”-nak vagy „Nyuszi”-nak szólítani.) Lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, de biztosan oka van annak, hogy becézgetnek/ újabb neveket találnak ki nekem. Ha közömbös lennék ezeknek az embereknek, akkor nem hívnának sehogyan sem.
Életem 27 éve alatt voltam már minden a „Kicsinyem”-től kezdve a „Szívtipró bogár”-on keresztül a CSŐRYKÉ-ig. Hogy csak a pasik által adott kedves nevekről emlékezzem meg. Na, jó hozok egy kevésbé kedves példát is: „pizzai ferde torony”-nak hívott egy lány általánosban. Amit azért kaptam, mert a magasságomon gúnyolódott.
Mindent összevetve 27 év kellett hozzá, hogy ráébredjek: Egyéniség vagyok. Ilyen sok idő kellett hozzá, hogy elmondhassam: szeretem magamat. Gondoljon rólam bárki bármit is.
Ehhez hozzá tartozik az is, hogy éveken át szenvedtem, és nem tudtam elfogadni magamat olyannak amilyen vagyok/akkor éppen voltam. Mindig változni szerettem volna és más lenni, mint aki vagyok. Már nem érzem csúnyának magam. Persze, van önkritikám és igyekszem odafigyelni a súlyomra, mert még mindig van mit leadnom, mégis így szeretem magam amilyen vagyok. És ez tök jó érzés. Kihúzni magamat és felemelt fejjel közlekedni, mert nem érdekel ki mit gondol. Biztosan nem tetszem mindenkinek és megkritizálnak, de nem is tetszhetek mindenkinek, nem is kell tetszenem mindenkinek, nekem sem tetszik mindenki, mert:
„Kerek a világ és mindenki más és ez így a jó!”
Egyszerűen csak úgy érzem, hogy megtaláltam a lelki békémet vagy minek mondják ezt csak egyszerűen harmóniának!?
