A férjem mindig azt mondogatta, hogy ő egy gyereket szeretne. Számtalan okot sorolt fel a mellett, hogy miért csak egyet vállaljunk. Sok mindenben igazat adtam Neki, de nem voltam teljesen biztos abban, hogy én is ezt akarom. Titkon mindig nagycsaládra vágytam. Mondhatni inkább, hogy belenyugodtam, hogy egy gyermekünk legyen és gondoltam, majd később talán évek múlva meglátjuk legyen-e testvére. Mivel annyiszor és annyi helyen hangoztatta a férjem, hogy miért szeretne csak egy gyermeket, ezért több ismerős is elkezdett viccelődni vele: „Pont azért mert ennyire egyet akarsz, ezért minimum ikrek lesznek.” Aztán otthon is megbeszéltük, hogy oké, legyen egy gyerekünk, de ha véletlen úgy hozná a sors, hogy ikrek, akkor már nem állunk meg kettőnél. Akkor legyen nekem igazam és legyen három gyerekünk, vagyis nagycsaládunk. Persze nem hittem, hogy erre esélyünk lenne. Soha, nem gondoltam volna, hogy valóban teljesül ez a vágyam.

Teltek-múltak a hetek és egyre nehezebben viseltem, hogy a munkahelyemen nem mondhatom el. Már közeledett a következő ultrahang időpontja, de nem tudtam kivárni, a hét elején bejelentettem a közvetlen kolléganőimnek, a főnökömnek és a HR-esnek. Nem gondoltam, hogy fontos lenne elmondani a többi 80 embernek, akik még a cégnél dolgoznak.

November 11-én elérkezett a második ultrahang ideje. Természetesen a férjem is velem tartott. Az orvos először jól megijesztett bennünket. Elkezdte a vizsgálatot, majd izgatottan ide-oda mozgatta az ultrahang érzékelőjét és valami olyasmit mondott, hogy: O, ó. Azt hittük valami baj van. A férjem később nagyon viccesen fogalmazta meg, hogy ezekben a percekben mi motoszkált a fejében: „Ott a gyerek a képernyőn, ott meg valami alkatrésze. Megint a gyerek, megint az alkatrésze. Lehet, hogy túl messze vannak egymástól?” Aztán persze nem hagyott minket kétségek között a doktor. Feltette a kérdést, amit sosem felejtünk el: „Vannak ikrek a családban?” „Most már biztosan lesznek.” – válaszoltuk. Természetesen nagyon boldogok lettünk. Amint kiléptünk az ajtón, rögtön hívtuk a legközelebbi hozzátartozóinkat. Mindenkit megdöbbentett a hír, de persze mindenki nagyon örült neki.

Én a saját családomban nem tudtam közeli hozzátartozót mondani, akik ikrek lettek volna. Az apukám unokatestvérének vannak kétpetéjű iker gyermekei és az anyai nagyapám unokatestvérének vannak szintén fiú-lány iker gyermekei. De hát ők nagyon távoli rokonok.

Amint a férjem családjával beszéltünk, kiderült, hogy náluk, közelebbi rokonok is vannak ikrek vagy lettek volna. Az anyai nagymamája testvérének vannak ikergyermekei és az apai nagymamájának lettek volna testvérei ikrek, de sajnos az édesanyja nem tudta kihordani őket. Valamint az apukája húgának is ikrei lettek volna az első gyermekei, de mivel nagyon fiatal volt és sovány ő sem tudta kihordani őket. Hát, őszintén szólva megijedtem ezektől a hírektől, de fő a pozitív gondolkodás. Nem szabad mindjárt a legrosszabbra gondolni.

Másnap persze már a munkahelyemen is várták a híreket, akik tudtak róla. De izgatottságomban, már több kolléganőnek is el akartam mesélni a nagy hírt és megmutatni a különleges képünket. Átmentem egy másik osztályra, ahol korábban dolgoztam és mindenkinek elújságoltam. Sokan akikkel nem is vagyok olyan szoros kapcsolatban, sikítottak örömükben a folyosó vízhangzott. Nagyon jó érzés volt, hogy ennyire örülnek nekem és csemetéimnek. Viszont azok között a kolléganők között, akiknek a legkorábban mondtam el és akikben vakon bíztam, még mindig akadt olyan, aki vészmadárkodni kezdett. Elmesélte, hogy az ő lánya is ikernek indult, de sajnos az egyik később felszívódott. Szóval kérdezzem meg az orvosomat, nem fog-e felszívódni az egyik. Elvonultam az irodámba és perceken keresztül remegett a kezem az idegességtől. Nem tudtam elfelejteni, hogy elveszíthetem egyikőjüket. Nem kívánom senkinek ezt az érzést. Szóval megint csak csalódnom kellett valakiben, akiről azt hittem szeret engem. Lehet, hogy nem akart ő rosszat, csak egyszerűen nem gondolta végig, hogy mit okoz azzal, hogy ezt elmondja. Szerencsére hamar megnyugtattak mások és az orvostól meg sem kérdeztem soha, hogy felszívódhatott-e volna.

Ezt a képet kaptuk Róluk:

Már a nyáron elhatároztuk a párommal, hogy készen állunk arra, hogy szülő váljon belőlünk. Ezért is döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk. Számomra fontos volt, hogy a gyermekem/gyermekeim apja a férjem is legyen. Nem tudom miért, nevezhetjük ezt ósdi felfogásnak is. Nem is rejtettük véka alá, hogy milyen okból köttetett ez a házasság, azon felül, hogy 9 éve együtt vagyunk és szeretjük egymást, de eddig nem tartottuk fontosnak, hogy ezt hivatalos formába öntsük. Az ismerősök, rokonok jöttek rögtön a jó tanácsaikkal, hogy időben álljunk neki a baba projektnek, mert hát kb. minimum 6 hónap, mire sikerünk lesz. Én persze mindent elhittem, de azért reménykedtem, hogy hamarabb sikerülni fog. Sosem hittük volna, hogy végül elsőre mindjárt két gyermekünk is lesz. Nem dicsekedni akarok ezzel, egyszerűen csak elmesélem a csodát, ami velünk megtörtént.

Szóval ez is közrejátszott, hogy egyre több és több embernek árultam el, pedig csak a negyedik hónaptól szabadott volna.
Mikor végre elérkezett az idő, hogy elmehessek a nőgyógyászomhoz és megbizonyosodjunk a ultrahang segítségével is arról, hogy valóban babát várok, már úgy éreztem, most itt lesz a bizonyíték és már nem mondhatják, hogy ne éljem bele magam. Persze ezzel sem lettem előbbre, rá kellett ébredjek, az ő szemükben majd csak az első 3 hónap után lesz ez a terhesség elfogadott. Nem érdekelt, ekkor már nem törődtem a véleményükkel. Tudom, én szúrtam el azzal, hogy elmondtam. Nem szabadott volna megosztanom velük, de hát már nem volt mit tenni. A lényeg, hogy mi a férjemmel nagyon örültünk annak a pici életnek, ami a pocakomban kezdett fejlődni.

Íme az első ultrahang kép:

Ezt még az esküvős bejegyzés előtt kellett volna írnom, de most jutott eszembe, hogy erről is említést tegyek.  Nagyon szeretek vásárolni, de itt a városban, nem mindig találok olyan helyet, ahol rám való, vagy az én ízlésemnek megfelelő ruhákat, cipőket árulnak. A cipő üzletekben például picik a cipők. Ritkán van 41-es és előfordul, hogy az sem jó. Egyetlen cipő üzletlánc van, aminek az itteni üzletében tudok vásárolni. Ruhákkal már kicsit könnyebben vagyok, de ez sem egyszerű. Kicsi a választék és persze ruhában is elég nagy méretre van szükségem.

A mi városkánkban ekkor már szakadt az eső. Így sajnos nem tudtunk a házasságkötő terem előtt fotókat készíteni a csak ide meghívott vendégekkel. Azért a gratulációknál, mikor kivonultunk az esküvő után készült róluk is egy-két kép. Sok kedves kolléga/kolléganő, barát és távoli rokon jelent meg itt, akikre nem is számítottunk, hogy ekkora utat megtesznek értünk. Nagyon jól esett tőlük.

Első rész - készülődés

Szombaton késő délután háromnegyed hét körül a Richter-skála szerinti 4,8-as erősségű, 5-10 másodpercig tartó rengés rázta meg a Dunántúlt. A GFZ Potsdam – Earthquake Bulletin adatai szerint az epicentrum Oroszlány környékén volt. Az ilyen erejű földrengéseket gyakran követnek utórengések, amelyek az első földmozgásnál általában gyengébbek. Ilyet most egyenlőre nem regisztráltak a szeizmológusok. 4-5-ös érték között a rengés gyengének, de már érezhetőnek számít. A legutóbbi ilyen erejű földmozgás Magyarországon az 1985-ös berhidai volt. Tavaly augusztusban Miskolc környékén és Baranyában mozdult meg háromszor a föld, egyébként a magyar átlag nagyjából 5-10 érezhető és 100 csak az obszervatóriumok műszerei által regisztrált rengés évente.

Félelmetes, hogy az otthonomtól mindössze körülbelül 10 km-re volt a középpont. Szerencsére nem volt nagy rengés, nem döltek össze házak és nem sérült meg senki. Viszont nagyon megijedtünk mindannyian. Éppen édesanyáméknál voltunk, akik egy tömblakás 4-edik emeletén laknak és a két kis drága pocaklakóm ultrahang felvételét készültünk megnézni. Én a szobaajtóban álltam, mikor azt éreztem, hogy megmozdult a ház. Láttam a falakat először balra, majd jobbra elmozdulni, hallottam az ablaküvegek reccsenését és olyan érzés volt, mintha az egész tömbház megmozdult volna. Biztosan így is történt. Hihetetlen volt rádöbbenni, hogy ez az egész, mint egy kártyavár bármikor összeomolhat. Remélem ez volt életem utolsó ilyen élménye. Azt mondják, Japánban egy ilyen erősségű rengést nem is vesznek már komolyan. A japán ember nyugodtan kevergeti tovább a kávéját, mintha semmi sem történt volna. Hát, nem szeretnék Japánban élni…

Nem így akartam, de időbe telik, mire összeszedem a gondolataimat. Pár nap, mire megírom az eddig történteket. Viszont addig nem akarom már húzni-halasztani, inkább szeretném elárulni azoknak is akik „véletlenül” olvassák a kis blogomat:

Nem is tudom hol kezdjem. Talán folytatom ott ahol abbahagytam:

Megint elmaradtam az írással, mint szokás szerint.

Csak emlékeztetőül írok pár sort.

Ami még elmaradt: az esküvő előtt még egy post a készülődésről és megvásárolt kiegészítőkről...

Azután már magáról az esküvőről a képek és az élménybeszámoló következik.

Már csak egy nap. :)

Izgulok, várom. Megyek is készülődni. Még sok a tennivaló...

Aki olvassa drukkoljon, hogy jó időnk legyen holnap. A többi már nem számít. Minden csodás lesz és végtelenül boldog vagyok. :))))